A Tron Legacy a hype és póz mentes Mátrix.

Nem csomagol a befogadó számára értelmezhetetlen és ezzel magát komplexnek feltüntető üzeneteket öncélú módon képeibe és párbeszédeibe. Nem akar saját filozófiát alkotni, de talán nem is tud, mivel Legacy egy olyan kultuszfilm folytatása, mely igencsak behatárolja a rendező és forgatókönyvíró szerepét. A hagyomány megköveteli tőle, hogy adott keretek között alkosson.A narrációt ugyanis az időtlen számítógépek belső terébe kell helyeznie a folytatásnak is, és ezzel a térrel kell élnie.

A térrel, mely az emberi társadalom mintájára szerveződik, és, hogy cselekménye is legyen a filmnek, ezen szereplői a külső, számunkra metafizikai tér meghódítására készülnek, amit csak egy külső hős érkezése képes megakadályozni, megváltoztatva ezzel a kényes egyensúlyt. A hősnek is saját története van, elveszett emlékeit keresi, és közben elveszett, majd ezen immanens világban csapdába esett édesapja sorsát teljesíti be.

A látvány lenyűgözi a befogadót, aki hamar rájön, a fizikai világ törvényei itt nem érvényesek, folyamatos metamorfózisnak lesz tanúja. Ez a világ pulzáló, vázlatszerű, gyakran fekete-fehér képei, csak rövid ideig hatnak komikusnak, egészen addig, amíg kiderül, meghatározott célt szolgálnak, meseszerűek, akár például az életre kelt sakkfigurák a klasszikus történetekben. A film zenéjét a Daft Punk készítette, és hiánytalanul illesztette a folyamatos rohanás, időnként pedig már spirituális nyugalom képeihez.

A filmnek nem célja a tanítás, talán ezért is oly kevés a róla szóló diskurzus, pedig megérdemelné.